La Fontaine meséjét oly sokan átírták már, mindenféle szeleknek, gondolkozásmódoknak megfelelően, talán az én változatom is elfér ebben a kupacban.
A tücsök nagyon szeretett volna már inni egy kisfröccsöt. Nyár volt, meleg, és a belvárosban a házak csak úgy ontották magukból a forróságot. Az utcára nyíló presszó teraszán kedélyes beszélgetések közepette söröztek az emberek. Ettől a kis tücsök még szomjasabb lett. Mivel pénze nem volt, gondolta, kiül a sarokra muzsikálni, talán adnak neki a járókelők néhány forintocskát, hogy a szomját olthassa. Úgy is tett, letelepedett a Király utca és a Széchenyi tér sarkán, maga elé tette a kalapját, elővette a hegedűjét és rázendített. Úgy szólt az a hegedű, olyan szívhez szólóan, hogy nem akadt senki sem, akit meg ne fogott volna. Rövid idő alatt nagy tömeg verbuválódott össze a sarkon. A kalap pillanatok alatt megtelt pénzzel. Valaki a tömegből szerzett egy felmosóvödröt, hogy abba gyűjtsék az adományokat. Csupán egy órácskát „bazsevált”, ez alatt az idő alatt akkora lett a tömeg, hogy megbénult a Király utca forgalma. Számolgatta a tücsök a vagyonkáját, amíg a kisfröccsöket iszogatta. „Ennyi pénzből vehetnék magamnak egy rendes ruhát is, ne higgyék már azt, hogy egy koldus muzsikál a sarkon.” Másnap szép új öltönyben jelent meg. Már sokan várták, hisz hamar híre szaladt a városban, hogy egy hegedű -fenomén játszik a központban. A szomszéd presszó tulajdonosa rögtön üzletet látott a helyzetben, a székeit bérbe adta a járókelőknek.
És ez így ment, nap mint nap a turista szezon közepén. A tücsök a sok pénzből először albérletet keresett, később házat, autót, nyaralót vett, feltöltötte a kamráját, nem kellett már félnie a téltől. Sőt olyan jól ment az üzlet, hogy a rokonságnak is segített. Néhány vállalkozó viszont panaszt tett az önkormányzatnál, mert a tücsök rontotta a szabad kereskedéshez való jogukat. Ugyanis a hatalmas tömeg miatt nem tudtak az emberek a boltokba eljutni, ezért rendeletet hoztak, hogy a tücsök csak este hattól nyolcig muzsikálhat. Voltak ugyan hangok, hogy a tücsköt ki kellene tiltani a városból, mert hát mégiscsak a mezőn van a helye, de nem törődött senki az ilyen véleményekkel, mert a képviselők zömének mások mellett szállodája is volt, s amióta a tücsök húzta, a szállodák mind telt-házzal működtek.
Így érkezett el az ősz. A közeli színházban éppen a My Fair Lady-t próbálták, de nem ment valami fényesen. Bosszankodott a zeneigazgató s amikor meghallotta a tücsköt a sarkon, úgy döntött, azonnal otthagyja a színházat, és menedzsere lesz a hegedűsnek. Világkörüli koncertturnéra indultak, és a telet a Bahamákon töltötték. A városban is helyreállt a rend, bár a rossznyelvek szerint néhány szálloda bezárt, néhányra meg piros lámpát tettek.
Lássuk mi történt ezalatt a hangyával.
Hangyánk tavasszal bújt ki a tojásból, húsvét után alig két nappal, mind az ötezer-hétszázhuszonnyolc ikertestvérével együtt. Nem sok időt tölthettek a bolyban, mindössze két hetet játszhattak, de ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy kissé megerősödjenek, és játékukkal majdhogynem összedöntsék a hangyabolyt. Idősebb testvéreik vitték első gyűjtögető útjukra. A mi kis hangyánk egy kisebb csoportba került, oda gyűjtötték össze a szellemileg, vagy fizikailag gyengébb képességű ikreket. Úgy tűnt, a nagy testvér szeret dirigálni, mert az utasításait mindig nagyon határozottan, emelt hangon adta ki, hosszasan magyarázta mit érdemes a hangyabolyba bevinni, és mi az, amivel csupán az idejét pazarolja a hangyanemzetség. Vézna kis hangyánknak vágott az esze és hamar rájött, hogy nem nagyon jó az állandó munkálkodás. Ám ahhoz, hogy kikerüljön ebből a mókuskerékből, meg kell erősödnie. Így hát cipekedett szorgalmasan. Cipelt faágat, gyufaszálat, falevelet, egy közeli konyhából a földre esett cérnametéltet, és ki tudja mi mindent még, de csak nem akarták felfedezni alkalmasságát a keresőutak szervezési osztályán.
Így telt el a nyár, de egyre csak keresgélt. Arra gondolt, hogy előbb-utóbb találni fog valami nagyon értékeset, amivel bizonyíthatja rendkívüli képességeit, amire odafigyelnek a többiek és fölnéznek rá. Egyre nagyobb körutakat tett, egyre messzebb jutott lakhelyétől.
Már készülődtek a télre a hangyaboly lakói, a mi kis hangyánkat még mindig hajtotta a bizonyítási, a felemelkedési vágy. Egy szép őszi napon aztán olyan messzire jutott, hogy kénytelen volt a szabadban éjszakázni. Azt gondolta, nem lehet ebből semmi gond, máskor is aludt már falevél vagy fűszál alatt. Ám ekkor egy hatalmas zsemlemorzsa esett le egy kislány szendvicséből. Megörült a hangya: ha ezt hazaviszi, egy hétig ebből fog lakmározni a boly. Erre biztosan odafigyelnek. De már későre járt, fáradt is volt, félt is a hajnali fagytól, ezért lyukat fúrt a morzsába szállásnak. Jól belakmározott belőle és elaludt. Hajnalban egy ökörszem repült arra. Meglátta a zsemlemorzsát, és felcsippentette. „Hm. Egy kis húsos szendvics”- gondolta és továbbröppent.
